Bayer Zsolt: 1956 "...Hogy legyen jel" (Budapest, 2000) Ó, hát van úgy, hogy az utca egyszer csak félelmetes lesz. Eltűnik hirtelen a méla vasárnap, s testvére is, a furcsa, keserű verklimuzsika, el az öreg koldus, odalesznek valahogy a léggömbök, összetörik a Ligetben a körhinta zenéje, össze a falovacska festett mosolya, s olyan lesz a vattacukor, mint a rossz pokháló. Ó, és csönd ül akkor a lobogó máglyák, kőszaggató lánctalpasak, lövések, dörrenések, leszakadó tetők és csecsemősikolyok nyakára. Csönd. A háborúba vágtató utca csöndje. És sétálni kell abban a csöndben. Ott kell lenni. Meg kell fogni egymás kezét, össze kell kapaszkodni, össze kell nézni, meg kell állni, és hinni kell mindenben, a lehetetlenben is, hinni kell az összes ott lévőben, külön- külön mindenki tekintetében és tenyerében és mosolyában és némaságában, az a hit kergeti el az ösztön felüvöltő félelmét, s az a hit tesz - ha csak percekre is - egy népet szabaddá. S azt nem lehet elfelejteni soha többé. Amelyik nép elfelejti forradalmának mindent betöltő csöndjét, nem is érdemli meg a szabadságot. ... A romok. A romok között mindig akad valami, amit szörnyű megtalálni, A romok között szokott lenni a nagyapa törött pipája, s a szárban még hallgat az utolsó sóhaj. S ott van aztán a nagymama bugyellárisa, a piros, még lánykorából a búsúból, s benne a Szent Antal koldusfillére. Meg valami játék vagy babafej - és a törött babfejek nagyon vádlón tudnak nézni. s a romok között mindig haldoklik valamekkora darab idő. Mindig azt jelentik a leomló kövek, hogy vége van valaminek, visszavonhatatlanul. Aztán valahogy megöregszenek a romok, s megtartó hagyománnyá válnak, emlékké és emlékezetessé, ősök példájává, krónikává, hős harcokká - maradék várrá a szirttetőn. De még az is előfordulhat, hogy hirtelen ráomlanak a falak a zsarnokságra, aztán olyan hirtelen eltakarítják őket, hogy túléli a dög. De már össze van törve. Be van kötve a feje. Őrjöng. Könnyű megismerni. Vége van - bármennyit ől is még. ... Jelet kell hagyni. Mert ami most Magyarországon történik, hihetetlen. Jelet kell hagyni, hogy tudják, mindenségnyi idő elmúltával is, ezt mi cselekedtük. Jelet kell hagyni, mert Dávid még bízhatott a szájhagyományban, és bízott is, annyira, hogy eszébe se jutott, de minket a Fejlődés megátkozott a tömegkommunikációval is, meg a propagandával is, és ha fegyverrel nem is, de azokkal még legyőzhetnek. Vagy fegyverrel legyőzhetbek, de azokkal tönkretehetnek, és megalázhatják a legszentebb, legtisztább forradalmunk. Jelet kell hagyni. Hátha a gép, a lencse, a zárkattanásnyi pillanat-törmelék felfedezheti azt a valamit, ami elmondhatatlan. Ami itt van most, körülöttünk, s érezzük valamennyien, de amiből már jövő héten sem fog érteni, felfogni senki semmit sem. Hogy együtt vagyunk, nem zet vagyunk, és szűkölve figyeli a világ torokszorító nagyságunkat. Jelet kell hagyni, hogy lássák majd, miképpent védtük meg azt a keveset, ami nekünk megmaradt. Jelet kell hagyni, mert becsületünk ez, mert az a kölyök ott a rohamsisak alatt többet tett miértünk, mint akár ezer világ-híressé lett magyar, jelet kell hagyni, mert a svájci-sapkás férfit fasiszta ellenforradalmárnak fogják gyalázni, jelet kell hagyni, lássa a a világ, kiket hagyott megint magára, jelet kell hagyni, mert már jönnek, figyelnek, pusztulásubkra lesnek. És aztán csend. Megint elkattant a szabadság egy pillanata. http://emlekkirandulas.hu/56idezetek.htm